Bagoly a hóesésben

Két hete azt álmodtam, hogy meghalt egy családtagom. Múlt héten meg is halt egy. Nem ugyanaz akiről álmodtam. Tegnap eltemettük. Egyetlen könnycseppet ejtettem. Nem azért, mert nem fáj, csak még nem jött el az ideje. Én másként dolgozom fel mint mások. Én dühvel reagálok, ideges vagyok, mintha elfelejtettem volna egy fontos dolgot megtenni, mintha hiányozna valami. Hiányzik. Ő. Ma este sírtam először. De ez sem olyan sírás volt, hogy most kiadom magamból és minden rendben lesz. Nem, nem. Én nem olyan vagyok. Én magamban tartom a dolgokat, hagyom, hogy a cseppek szépen lassan töltsék meg a poharat, ami majd egyszer végül kicsordul. 

A hétfői vizsgáimra nem készültem túl sokat, de amilyen ideges voltam az előzőknél, olyan nyugodt a mostaniaknál, mert ez most nem számított. Az élet elém tett egy olyan lelki akadályt most, amit ezerszer nehezebb legyőzni mint megírni a statisztika dolgozatot. 

A hétfő volt az a nap amikor -úgy egy hónap után ismét- ráálltam a mérlegre. Rekord. Ennyi kiló még sosem voltam mint most, és én még csodálkoztam, hogy alig találtam fekete szoknyát a temetésre. 

Talán a jóllakottság beszél belőlem, -mert hát bevacsoráztam- talán a gyász, de úgy érzem nem akarok enni. Nem tudom mi lesz holnap, de most így érzem. Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem érdekel, és eszek mindent ami jól esik, de ez hazugság volt, kár tagadni. Na nem az "eszek mindent ami jól esik" rész, mert az korántsem volt az, hanem az, hogy nem érdekel. Igenis érdekel, és mindig is érdekelni fog. 

Holnap tartok egy fastot. Mondom én most, aztán meglátjuk mi lesz. 

"Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, 

de folyton-gyors kerékként forgatott

vágyat és célt bennem a Szeretet, mely

mozgat napot és minden csillagot."