We are all broken and sad.

Penny egy átlagos lány volt, átlagos problémákkal. Penny előtt minden lehetőség nyitva állt. Elég okos volt ahhoz, hogy bárki lehessen belőle, és elég szép is ahhoz, hogy mindent könnyen megtehessen. Penny szerette ha mindig van mit csinálnia. Szeretett a barátaival lenni, és szerette azt a fogyasztói társadalmat amelyben élt. Imádott beülni kávézókba, éttermekbe, olyan helyekre ahol sokan veszik körül. Penny akkor érezte igazán, hogy él, amikor a város forgatagának részesévé vált. És bár az tette Pennyt boldoggá ha minden egyes percére jutott egy feladat, amelyet emberek között végezhetett, mégis legbelül mindig arra vágyott, hogy egyedül lehessen. Penny nem nevetett együtt másokkal, de ha azt is tette, akkor sem szívből jövő nevetés volt az. Penny sokszor érezte, hogy sírnia kell egy-egy filmjeleneten akár, mikor mások szeme sem rebbent. Bár Penny kívülről egy teljesen átlagos lánynak tűnt -és mindent el is követett, hogy annak látszon-, mégsem érezte magát annak. Nem értette mi baj van vele, miért nem tud úgy örülni dolgoknak ahogyan mások? Miért érez folyton ürességet és szomorúságot? Ha egyedül volt Penny folyton csak sírt, és ha sokáig nem vette körül senki magába fordult. És bár tudta, hogy csak akkor jöhet elő az igazi énje, mikor senki sem látja, mégis egyfajta szorongás fogta el, mintha el akarná még önmaga elöl is rejteni valóját. Penny semmire sem vágyott jobban mint, hogy normális legyen.

Egy napon aztán Penny beszélgetésbe elegyedett egy idős férfival. Penny szerette az idős embereket, akik értékrendszere más volt, mint a korabelieké. Penny szerette a régi időket, számára a mai világból gyakran hiányzó tisztelet volt a legnagyobb érték. Az idős ember elmesélte Pennynek, hogyan vesztette el a családját egy baleset folytán és hogyan építette újra az életét a semmiből. Penny közel érezte magát a férfihoz és számára oly szokatlan módon kiöntötte szívét neki. Elmondta, hogy mindene megvan, de mégis folyton szomorú. A férfi csak elmosolyodott, és annyit mondott: Mi mindannyian megtörtek és szomorúak vagyunk. A különbség azok az emberek között akik ezt kezelni tudják és azok között akik nem, csupán az, hogy az előbbiek tudják, hogy vannak akik szeretik őket.

Penny egyetlen mondatban megkapta a választ az éveken át felhalmozódott kérdéseire. Pennyt bár sokan szeretik, soha sem érezte igazán szeretve magát. Az egyetlen ember akiről Penny mindig is tudta, és tényleg el is hitte, hogy szereti, az az édesanyja volt. De Penny sokszor érezte, hogy ez a szeretet sem feltétel nélküli. Ha az is volt, ez a kétely folyton ott motoszkált Penny szívében. Miután megkapta a választ, Penny egyre csak azt akarta, hogy szeressék. De mivel Penny boldogtalan volt és nehezen engedett közel magához másokat, így nehezen szerették meg az emberek. Penny úgy érezte soha nem fog olyan társat találni aki megérti az ő világát. Penny bonyolultnak tartotta magát. Szeretett volna a világ legnagyobb városának szívében élni, de ugyanakkor egy hatalmas erdő közepén egy kicsiny házikóban, elszigetelve a világtól tengetni napjait. Folyton a múltba vágyott, de szerette volna megismerni a legmodernebb technológiákat. Penny megértette a világot, minden egyes ember álláspontjában látta az igazságot, de értelmetlennek tartotta a gyűlölködést és a viszályt. Penny szerette a világot, de ugyanakkor undorodott is annak egyes részleteitől, hisz ez a világ amelyben élnie kellett tartalmazta a legszebb dolgokat, a legszebb emberi érzéseket, de a legrosszabbakat is.Penny reménytelennek érezte magát,de -bár nehezen ment neki- sosem adta fel a próbálkozást arra, hogy megszeressék. Hisz Penny már tudta: A szeretet az egyetlen út.