Velem mindig csak a gond van, mindig tönkreteszem mások napját/életét, mindig miattam van feszültség a családban és mindig az én hibám minden. Tegnap volt egy hatalmas veszekedésünk anyával. Nem részletezem, mert szörnyű volt, a lényeg, hogy személyiségem minden egyes apró kis részletébe belekötött.
Kifejtette, hogy semmire sem vagyok jó, megérdemlem, hogy bántsanak, és az lenne a legjobb ha elköltöznék. Hogy én mennyit gondolkodtam ezen... Az lenne a legjobb. Lelépni. És vissza se nézni. De mindig vannak visszatartó tényezők. A suli... a pénz... Mindenképpen el akarom végezni legalább az alapképzést, és nem is tudnám eltartani magam. De legszívesebben felköltöznék Pestre. Bár ott élhetnék, egyedül egy szép kis lakásban. Én lennék a legboldogabb. Vagy anya... hogy végre nem szívom el előle a levegőt. Azt mondta, azért vagyok agresszív és szemét vele, mert hiányzik a szerelem az életemből. Nem tudom, hogy van e benne valami, de ez a mondata csak méginkább azt az érzést kelti bennem, hogy nekem nem kell pasi, én nem egy pasi miatt akarok boldog lenni, hanem magam miatt, magamtól. Most méginkább be akarom bizonyítani, hogy minden rendben van velem -önerőből- mint eddig. De ez így nem élet. Minden héten veszekszünk. Minden héten addig sírok míg el nem kezd lüktetni a fejem. Minden héten azt kívánom, bár meghalnék, vagy legalábbis olyan messze kerülnék innen amilyen messze csak lehet. 
Aztán pár nap múlva már úgy teszünk mintha mi se történt volna, és mi vagyunk a boldog mintacsalád, pár napig.... majd az egész kezdődik előröl. Neki se jó ez így, nekem sem, öcsémnek sem. De nem tudom mit tegyek. A suli ide láncol, az anyagi helyzetem is. Nem akarom elbaszni a jövőm, csak azért mert nem tudunk egy légkörbe lenni anyával. Majdcsak kibírom valahogy.Még három év és elhúzok innen. Három év és végre elkezdhetek élni.
Mondanom sem kell ezen veszekedés után milyen lelki állapotban voltam tegnap este. Felzabáltam a hűtőt. Bumm. Binge. Sajtkrémes kenyér, nutella, karácsonyi mézeskalács maradék, ajándékba kapott csoki és pizza. Mind a gyomromban landolt, de egy csöppet sem érdekelt. Utálom magam, utálom az életem. Nekem nem árt már pár ezer kalóriával több mint a normális. Nekem nem árt már semmi sem. Ennél mélyebben nem lehetek a gödörben mint amilyen mélyen most vagyok.
Ma reggel egy másodpercig azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet. Ha eleget sírok valahogy minden olyan homályossá válik a fejemben, olyan álom és ébrenlét közötti valósággá válik. Amikor tudod, hogy megtörtént, de valahogy mégis olyan mint egy álom.
Megfogadtam, hogy én soha, de soha, de soha többé nem fogom hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok, hogy ennyire a lelkembe tapossanak. Én senkivel nem fogok vitatkozni, ha látom, hogy elkerülhetetlenül rám akar zúdítani valaki egy szitok áradatot, akkor is higgadt maradok, vagy lelépek. Sétálok egy kicsit míg lenyugszanak a kedélyek. És ha tudom, hogy nekem van igazam vagy alaptalan vádak érnek, akkor se fogok ellenkezni. Olyan címkéket aggathatnak rám az emberek amilyeneket csak akarnak, nem fog érdekelni. Ha anya szerint semmirekellő vagyok az sem fog érdekelni. Én és csakis én ismerem magam igazán. Tudom, hogy egy csodálatos világ lakozik bennem, és aki ezt nem látja vagy nem akarja látni az magára vessen. Lesz még olyan, hogy én fogok ragyogni és más fetreng a sárban. Minden egyes ember aki valaha bántott csak erősebbé tett. Mert ha egyszer kiszabadulok ebből a burokból akkor már semmi sem állhat az utamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése